BME honlap | Oldaltérkép | Impresszum | HU | EN

Egy maréknyi dollárért – avagy miért játszmázunk?


Eddig két bejegyzés született a játszmázás témakörében. Megtudtuk, hogy milyen forgatókönyv és milyen szereposztás szerint tud lezajlani egy játszma, és azt is, hogy a végén igazából mindenki csak rosszabbul érzi magát. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért ennyire része az életünknek?


Minden viselkedésnek van valamilyen funkciója, igaz, gyakran csak hosszú elemzés után tudjuk megfejteni, hogy milyen szükségletek, érzések vagy elképzelések mozgatják embertársainkat vagy önmagunkat. A játszmáknak is megvan a maguk értelme, ám mivel egy játszmában semmi sem az, aminek látszik, nem könnyű rájönni, hogy mit szerzünk meg / pótlunk velük.
Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, bővíteni kell a rendelkezésre álló fogalmak tárházát.


Egy kicsit távolról indítva, miért nevezik tranzakcióanalízisnek azt az iskolát, ami a játszma fogalmát jegyzi? Mitől tranzakció ez? Az elmélet szerint két (vagy több) ember interakciója során tranzakció zajlik le, mégpedig az úgynevezett sztrókok tranzakciója.
Nem, ez nem az a szélütés-féle sztrók; az angolban több jelentése van a szónak. Fordításban „simogatásként” lehet vele gyakran találkozni, de azt hiszem, hogy nem ez a leginkább adekvát kifejezés. Negatív sztrók is van történetesen - például amikor felpofoznak valamilyen félresikerült szellemességért, az is sztrók, de aligha összetéveszthető egy simogatással. Szerintem a legkézenfekvőbb fordítás a „társas érintkezés alapegysége”, ami önmagában sugallja, hogy itt igazából a kommunikáció a lényegi kérdés, nem az érintés.


Az elmélet abból indul ki, hogy társas lények vagyunk, ennek folyományaként ki vagyunk éhezve a sztrókokra. Ha pozitív, megerősítő sztrókot kapunk, annak örülünk igazán, de a negatív is jobb, mint a semmi. A pszichológusok szerint az ember rosszabbul jár azzal, ha semmilyen sztrókot sem kap, magyarán ha gyakorlatilag észre se veszi senki. A feltételezések szerint ilyen mértékű magányba tényleg bele lehet betegedni, a vuduk „mától ez az ember nem létezik” átkai is azért működnek, mert a közösség számára az az ember tényleg nem létezik onnantól kezdve. Ehhez képest már egész jó ajánlat, hogy néhány balhéval felhívjuk magunkra a figyelmet, és mindenki haragudni fog ránk.


Összefoglalva tehát, az életünk egyik fő elfoglaltsága sztrókokat gyűjteni és adni másoknak, akár negatív, akár pozitív sztrókokról van szó. Igen ám, de itt előkerül az ember egy másik szükséglete, amit struktúra-éhségnek nevezünk. Ez azt jelenti, hogy a szeretünk valamilyen rend, forgatókönyv szerint élni, szeretjük, ha a dolgok kiszámíthatók.
Ennek kapcsán létrejönnek az időstrukturálás különböző szintjei, amelyeket két szempont választ el egymástól: mennyi sztrókot lehet begyűjteni az adott szinten, illetve ez a gyűjtés mennyi kockázattal jár? Kockázatként értelmezhető a kiszámíthatatlanság növekedése, illetve annak valószínűsége, hogy elutasításba ütközünk.
A két szempont alapján hat szintet nevezhetünk meg, mindegyiknél nő a sztrókok száma és a kockázat is.
 

  1. Időstrukturálás szintjeiVisszahúzódás: ez a klasszikus társas magány, amikor az ember ugyan együtt van másokkal fizikailag, de a figyelme nem rájuk irányul, visszahúzódik a kommunikációtól, inkább befelé fordul. Ez a szint azért jó, mert elég alacsony a kockázata, viszont annyi hátránya mégis van, hogy legfeljebb azokra a sztrókokra számíthat az ember, amelyeket önmagától kap.
  2. Rítus: minden kultúrában vannak megszokott eljárások, amelyek pontosan szabályozzák a társas érintkezést. Ezek forgatókönyvek a rítusok: mindig ugyanúgy zajlanak le, és ha valaki elkezdi őket, azzal jó eséllyel automatikusan belevonja a többieket. Tipikus példa erre a köszönés: ha valaki bemutatkozik nekünk, elég ritka, hogy ne viszonoznánk ezt. Ez a rítus is egy sztrók-tranzakció: előre kiszámítható, így nagyjából biztonságos, és a visszahúzódásnál azért mégis több sztrókot ad.
  3. Időtöltés: ilyen az a könnyed (vagy épp rosszindulatú) társasági csevej, amely során nem csinálunk semmit, nem törekszünk semmilyen eredményre, csak úgy beszélgetünk egy kicsit. Jellemzően vannak tipikus témák ehhez (kocsik, sport, milyen nehéz a vizsga), így még ez a szint is jól kiszámítható, de a rítusnál már lényegesen lazább. Több sztrókhoz lehet jutni, de a lazább forgatókönyv miatt a kockázat is emelkedik.
  4. Tevékenység/aktivitás: ezen a szinten a közös tevékenységnek már valamilyen célkitűzése van, például segítsünk egymásnak tanulni, ássuk fel a kertet, stb. A felek között így már nem az a hallgatólagos megállapodás, hogy segítenek eltölteni valahogy az időt, hanem az, hogy energiát fektetnek be valamilyen változásba, fejlődésbe, ami aztán vagy elég lesz, vagy nem. Érezhetően izgalmasabb befektetés ez: ha az aktivitásban jól szerepeltünk, azért dicséret jár, azaz komolyabb sztrókokra számíthatunk. Ha azonban nem sikeres a dolog, az lehangolóbb is, mintha egy sima társasági csevej fulladna be.
  5. Játszma: ez már a sztrókok intenzív cseréje. A jellemző szereposztás, forgatókönyv még gyerekkorban alakul ki bennünk. Mondhatni nem a legjobb énünk vesz részt a játszmában, így ennek köszönhetően minden játszmában van némi leértékelés. Ez a leértékelés viszont megkímél minket az elutasítottság-érzéstől is: ha a játszma kimenetele az, hogy a másik valahogy nem oké, akkor a negatív sztrók, amit kapunk tőle, már nem is olyan jelentős. Összességében a játszma azoknak való, akik intenzív tranzakciókat akarnak folytatni, de félnek a kiszolgáltatottságtól.
  6. Intimitás: …az intimitás pedig azoknak való, akik nem félnek a kiszolgáltatottságtól. A legerősebb, legigazibb sztrókok ezen a szinten vannak, és itt lehet lelkileg a leginkább megsérülni is. Az intimitás azt jelenti, hogy két (vagy több) ember őszintén megoszthatja egymással az érzéseit, vágyait, gondolatait, stb. Ez nem összetévesztendő a romantikus filmek intimitásával: a valódi intimitásban az emberek azt is kimondják, ha haragudnak egymásra, ha észrevesznek egy hibát vagy egy gyengeséget a másikon, vagy ha esetleg azt akarják, hogy „ez egy érdekes kapcsolat volt, de legyünk inkább barátok”. Amikor a sok őszinteség kezd fájdalmassá válni, de még mindig vágyunk rá, hogy szoros kapcsolatban maradjunk a másikkal, visszalépünk a játszmázás szintjére.


A fentiekből talán világossá vált, hogy miért játszmázunk ennyit minden rossz tapasztalat ellenére. Vannak emberek, akikhez közelebb akarunk kerülni annál, hogy az „időjárásról” beszélgetnénk, akikkel nem elegendő szimpla munkakapcsolatban lenni. Viszont valahogy mégsem sikerül velük igazán őszinte viszonyt kiépíteni, vagy azért, mert mi félünk attól, hogy elutasítással reagálnának ránk, vagy ők félnek attól, hogy nem tudnánk őket elfogadni.
Ebben a dilemmában egy középút marad: beleprovokáljuk egymást mindenféle előre felállított csapdába, ami felkorbácsolja az érzelmeket, és abba az irányba tereli a kapcsolatot, hogy szembesítsük egymást - illetve magunkat -, hogy van valami az udvarias rítusokban megkövült álarc mögött is, ami első ránézésre őszintébbnek tűnik. Persze ez csak annyira őszinte, amennyire őszintén a bulvárlapok is lerántják a leplet a celebek „igazi valójáról”.


Végezetül, van egy hírem azoknak, akik valahol a húszas éveik derekánál járnak (gyanítom, az olvasók közt van pár ilyen ember, révén ez egy egyetemi felület)! Egy másik elmélet (a rend kedvéért: a szerzőt Eriksonnak hívják) szerint ebben a korban jön el az intimitás-krízis ideje, amelyben az a fő életfeladatunk, hogy megtanuljunk lelkileg közel kerülni másokhoz, akiket szeretünk. Ennek a krízisnek két kimenetele van: képesség az intimitásra, szeretetre - vagy izoláció, ahol legfeljebb játszmákkal tudjuk megszerezni a szükségleteinknek megfelelő sztrók-mennyiséget.
Éppen ezért melegen ajánlanám, hogy ha felismerünk egy játszmát, akkor gondolkodjunk el rajta, hogy milyen érzéseket, sztrókokat próbálunk vele pótolni, mert egy kis bátor őszinteséggel talán fekete-műveletek nélkül is elérhetjük azokat!